Ha már elvesztünk a bibliai alakok nevét viselő kis utcácskákban, bizonyára könnyebben bele tudjuk élni magunkat a krakkói zsidóság múltjába… az első írásos emlék úgy 700 éve tesz róluk említést, de valójában régebben élnek Krakkóban. Csakhogy, nem az általunk oly kedvelt Kazimierz városrészben, mert azt ekkor épphogy csak megalapította III. Kázmér király, hanem a belvárosban. Kázmér királyról egyébként még érdemes tudni, hogy kiterjedt jogokat adott a zsidóknak, és például ő már nem gyanúsítgatta őket keresztény vér áldozásával. Aki pedig kővel dobálta meg a zsidó iskolát, azt megbírságoltatta. Egyszóval felvilágosult uralkodó volt.
A belvárosban sok zsidó emléket már nem találunk, de azt például jó tudni, hogy a Jagelló-egyetem történelmi épülete, a Collegium Maius is eredetileg zsidó kereskedők tulajdona volt, tőlük vásárolta meg a kincstár. 1495-ben azonban a nagy tűzvész után János Albert király kiűzte a zsidókat a várfalak közül, mondván, hogy ők gyújtották fel a várost. Nyilván akkor is megkérdezték páran, hogy a gazdag zsidó kereskedőknek vajon miért érte meg felgyújtani a várost, de úgy látszik, találtak meggyőző érvet. A zsidók mentek tehát, Kazimierzbe, és itt is maradtak egészen a 1867-ig, ami után ismét szabadon költözhettek a város más részeibe is.
A legjellemzőbb zsidó városrész persze mégiscsak Kazimierz. Itt van az egyik legnagyobb középkori zsinagóga Európában, a Stara (Régi) Zsinagóga, amit Prágából érkező zsidó építőmesterek emeltek – ők az 1389. évi prágai pogrom után menekültek ide. A prágai kapcsolat egy másik zsinagógánál is megjelenik: az Izsák Zsinagóga építtetője, egy Izsák Jakubovics nevű kereskedő álmot látott, abban pedig a prágai Károly Híd alá elrejtett kincset. Több se kellet neki, felkerekedett, a száztornyú fővárosba utazott, és lázasan keresni kezdte a kincset. Egy arra járó prágai megszólította, és miután Jakubovics elmesélte neki az álmát, ő elnevette magát és azt mondta: én ugyanezt az álmot láttam, csakhogy a kincs egy krakkói zsidó kereskedő kályhája alá van befalazva! Jakubovics hazautazott, és természetesen meglelte a kincset a tulajdon kályhájában. A meggazdagodott kereskedő pedig hálából zsinagógát emelt, amit ma Izsák-zsinagógának hívunk.
A krakkói zsidóság története nem csak más európai városokba nyúlik át, de a Visztula túlpartjára is: Podgórze negyed is kedvelt lakhelye volt a zsidóknak – ma is áll itt az impozáns, téglából épült Zucker-zsinagóga (galéria működik benne) és felkereshetjük a régi zsidó temetőt is – bár a náci pusztítást csupán egyetlen sír élte túl. Ebben a negyedben volt ugyanis a krakkói gettó, ahonnan aztán Plaszow koncentrációs táborba szállították át az áldozatokat. Ennek állít emléket a Fehér Sas patika (Apteka pod Orłem) múzeum – itt volt Tadeusz Pankiewicz a gettóban is működő patikája, ahol segítette és mentette a zsidó lakosságot. Szintén a közelben találjuk meg Oskar Schindler gyárát, ahol szintén több mint ezer embert mentettek meg a biztos pusztulástól. A negyedben ma is több helyen megmaradtak még a gettó falai.
Mit mondjunk? A krakkói zsidóság története időnként bizony cseppet sem szívderítő – a legjobb tehát amit tehetünk, hogy alaposan elgondolkodunk a történteken, és esetleg felmászunk a Podgórze főtere felett magasodó dombra, hogy rácsodálkozzunk a Wawel sziluettje mögé bebukó napra…
Valaha falak elzárta külön világ, később a lengyel zsidóság egyik legnagyobb központja, a náci pusztítás után bűnözők tanyája, ma pedig bohémtanya és turistaparadicsom. Igazán megér egy sétát, meg egy pár sört is.
Ha délelőtt tévedünk el a zsidónegyed főterére, a Plac Nowy-ra, bolhapiacba, kézművesekbe és jobbnál jobb kiülős kávémérésekbe futunk, délután pedig az evés és ivás ideje érkezik el, ami nem is ér véget hajnal előtt... már ezek miatt is érdemes felkeresni a még kicsit omladozó és pinceszagú negyedet, ami persze senkit ne tévesszen meg: ez már jó pár éve a vérprofi vendéglátás és a szupermagas ingatlanárak környéke.
Nem volt ez mindig így: miután a nácik gyakorlatilag teljesen kiirtották az addig egyik legnagyobb lengyel zsidó közösséget, a szocialista várospolitika ide költöztette a modern városrészekben kevésbé kívánatos elemeket, így egészen a kilencvenes évek elejéig nem volt ajánlatos éjszaka errefelé sétálgatni. Akkoriban kezdődött a Zsidó Fesztivál máig tartó sikersorozata, amit a szórakozóhelyek és a turisztika bummja követetett. Szerencsére arra mindenki rájött, hogy a műemlékké nyilvánított teljes kerületet nem érdemes felújítani, annál inkább megtartani a tizenkilencedik századi szegény-város imázst, így a negyed védjegye máig a tipikus krakkói lom-kocsma.
A zsidókat egyébként a XV. században zsuppolták át ide a központból, és 300 éven át falak mögé zárva éltek itt – már akkor sem túl jó körülmények közt. A tizenkilencedik századtól fogva megszűnt az elszigetelés a keresztény és a zsidó városrész között, és a zsidóság jelentős része másfelé is költözött – például a későbbi gettó Podgórze negyedbe. Kazimierzben az ortodox és többnyire szegény lakosság maradt, a megmaradt műemlékek és az egész negyed képe is erről tanúskodik. A náci pusztítás előtt Krakkóban közel 180 (!) zsinagóga működött, ma ez a szám: kettő. A zsinagógák épületeinek jó részét lerombolták, vagy teljesen más célra használják a mai napig. A Kazimierz negyedből mindezek ellenére azonban mégis új élményekkel, és sokszor bizony nagy szomorúsággal távozhatunk, hiszen a városrész története cseppet sem vidám. Zsidók továbbra sem élnek nagy számban Krakkóban, bár egyre többször látni hagyományos öltözetben siető járókelőket Kazimierz utcáin, és az új visszatelepülők már számos kulturális intézményt hoztak létre.
Az egyik működő zsinagóga a XV. századi Remuh-zsinagóga, amely nevét a legendás és máig mágikus tisztelet övezte Moses Isserles (Remu) rabbiról kapta a nevét. A különféle korokból származó épület és berendezés a látogatók számára is megtekinthető, a zsinagógát bájos belső udvara és a temetője teszi különösen érdekes látnivalóvá. Istentisztelet szombaton és ünnepekkor. A másik ma is működő zsinagóga a XIX. századi, eklektikus Tempel-zsinagóga, de itt csak nagy ünnepekkor és különleges alkalmakkor tartanak istentiszteletet.
A Régi-zsinagóga (Stara Synagoga) Krakkó és egyben egész Európa egyik legrégebbi megmaradt szakrális zsidó építménye. Az első itt álló épületet a XIV. században emelték valószínűleg Prágából idemenekült zsidók, és ennek az első épületnek a gótikus formái ma is látszanak az azóta számos tűzvészen és átépítésen átesett, reneszánsz és gótikus elemeket ötvöző zsinagógán. A második világháborúban teljesen elpusztított épületet a 60-es évekre újjáépítették, és azóta a krakkói zsidóság történetét, életmódját és hagyományait bemutató múzeum működik itt – amely meglátogatására mindenképpen érdemes időt szentelni!
Szintén érdemes útba ejteni a Magas-zsinagógát, amely arról kapta a nevét, hogy a tulajdonképpeni templom az első emeleten található, alatta mind a mai napig bolt található. A náci megszállás alatt a berendezés nyomtalanul eltűnt, de az imaterem freskóinak néhány töredékét az utóbbi időben helyreállították, és ma a krakkói zsidóság életét bemutató fotókiállítást lehet megtekinteni benne. A földszinti boltban pedig minden bizonnyal a város legjobb zsidó könyvesboltja található, ahol minden együtt van: az óriási választék, a korhű enteriőr és a hangulatos klezmer muzsika. Ki ne hagyjuk.
Szintén látogatható az Izsák-Zsinagóga, amely a háború előtti Krakkó legnagyobb és legpompásabb temploma volt. A Kupa és a Popper Zsinagógákat pedig leginkább kiállítások, koncertek és más rendezvények helyszíneként használják.
Kazimierz hangulatát azonban nem csak a műemlékek adják, hanem az egész városrész arculata, amely éppen szegénységének köszönhetően megőrizte 100-150 évvel ezelőtti arculatát. A Szeroka (Széles) utca valóban egy főtér, melyen a két legszebb zsinagóga mellet a zsidó városháza is megtalálható. A turizmusnak ez a központja, olcsón nem itt fogunk enni. Érdemes végigsétálni az egyel párhuzamos Jakuba utcán is, itt omladozó házakat és a zsidó temető kőfalát találjuk, amelyek együtt igen poétikus hangulatot árasztanak. A fal melegebb időben szinte csábít arra, hogy nekidőlve sörözzünk, ami persze tilos, de… A negyed sétálóutcája a Jozefa, amelyen – főleg borúsabb időben és éjszaka– szintén 150 évet teleportálhatjuk magunkat vissza az időben.
A negyed mai főtere a PlacNowy, vagy csak Zsidó-tér. A négyzet alakú, középen körhintára emlékeztető apró piaccsarnokkal beépített tér a kávézó- és éjszakai élet valódi központja, körös-körül kocsmák nyílnak a házak alsó szintjén, és e műintézmények polipként kinyúlnak a környező utcákba is. Bátran kezdjük a délutánt kávéval vagy a hétvégi zsibvásár feltérképezésével, aztán hamar térjünk át a csapolt Żywiec sörre, málnás vagy gyömbéres szörppel dúsítva. Télen bátran ajánlható a forralt sör – mindenhol tudják, hogyan kell elkészíteni. Szintén „kötelező” programnak mondható a piacsarnok (ami egyébként a századvégi téglaépítészet egy kis gyöngyszeme) ablakaiból árult zapiekanka (melegszendvics) megvásárlása és elfogyasztása. Érdemes abba a sorba állni, ahol sokan várakoznak (tudják, miért teszik). A téren található kocsmák számosak tehát, mi itt a kedvenc és bátran klasszikusnak nevezhető Alkímiát ajánljuk – gyertyafényes és művészien füstös; a Tajemniczy Ogródot, ami egy „titokzatos kert”-be csábítja a vendéget; a Singert ami állítólag az első varrógépes hely volt…
Másnap még két dolgot érdemes megtenni: felfedezni Kazimierz óriási gótikus templomait és átnézni Podgórze negyedbe….
Ismét Varsóban. Leszállva a vonatról és átküzdve magam az aluljáró nem igazán szép és igazán büdös vakondjáratain, az első dolog amit a felszínen megpillantok az nem a napfény, és nem is a hóesés, hanem egy darab a kultúrpalota homlokzatából. Jobbra márvány és acél tornyok, balra török gyrosos a szocialisták felvonulási terén, a hatsávos út túlfeléről még kidugja a fejét a XIX. századi (ma szálloda) bérpalota. Szépen felújították, kivilágították, de így sem érdekel. Itt eljárt felette az idő.
Meg kéne már találnom a hely szellemét, mert az érthetetlen, miért akarok mindig visszajönni a szürke, unalmas, szocialista, betonkocka-városba. Már az is problémás, hogy hol van a város központja. Az óvárosba csak hétvégén megy az ember, az új központ pedig elég fura: a hivalkodó üzleti központok között ittmaradt a nyolcvanas évekbeli lerobbantság és egy nagy bazár (lengyelpiac), a sétálást pedig zebramentes, kvázi-autópályák nehezítik meg. Marad hát az aluljáró, ahol ugyan megvan egy kellemes délután eltöltésének minden feltétele (virágárus, könyváruház, coffee heaven, hentes), de azért mégse. Ha megnézzük a térképet, kiderül, hogy ez az új központ szinte ráült a régi városra, a régi, történelmi utcákat darabokra vágta, így azok 500 méteres kihagyással folytatódnak a két végén. Így végigkorzózni fix, hogy nem fogunk rajtuk.
Varsóban lépten-nyomon azt látjuk, ahogy az épp aktuális jelen söpri el a múltat, pontosabban a jelen eggyel korábbi kiadását. Nem ráépül, hanem elsöpri, így organikus európai város helyett valami más az eredmény (Moszkva? Berlin?) Ez azonban teljesen sohasem sikerül, a múlt megmarad, kibújik az új téglák alól (mégiscsak organikus és történelmi?). A rommá lőtt óváros nem hagyta magát, és újjáépült -- pedig a modern szocreál Varsóban igazán semmi szükség nem lett volna palotákra és romantikus középkori utcácskákra. A modern Muranóv negyed hepehupái alól pedig még mindig kiérződnek és helyenként ki is látszanak a gettó romjai (meg a több tonna emberi csont is) Az iroda- és bevásárlóparadicsom Centrum központi eleme a Sztálin ajándéka torony... A folyó túlpartján található Prága negyeddel, ami többé-kevésbé megúszta a háborút és megmaradt olyannak amilyen volt (csórónak), most sem tud még sok mindent kezdeni a város. Leginkább az olcsó sörről és a rossz közbiztonságról nevezetes, de persze a központi fekvésű és rossz hírű (olcsó) negyedek sorsa Prágát is elérte, és kezd divatossá válni.
Hol van hát a város igazi arca, ha minden jelenkori jelmeze alól kilátszik egy már nem aktuális múltbéli? Lehet, hogy nincs is semmiféle genius loci, csak a káosz? esetleg Varsó a mindenkor létező középkori-zsidó-szocialista-barokk-hipermodern városok metszetében létező valami, és sosem lesz ugyanolyan? Én az utóbbi lehetőséget választom, mert így érteni vélem, miért szeretnek a város és lakói is annyira reprezentálni: bejönni a lakótelepről az üvegspirál Arany Teraszokra, lerohadt bútorraktárból kortárs művészeti múzeumot csinálni, leginkább az Amazonasra emlékeztető, sáros Visztula-partra barokk palotákat húzni, az elpusztított gettó romjain pedig színpadias szocreál épületeket és rózsaszínű pegazusokkal megtűzdelt parkot kialakítani... a lengyel valóság sokszor ugyanis elég ködös és sötét, így szükség van rá hogy valamivel ellensúlyozzák azt... attól igazán nem kell félni, hogy ez az elfedés túl jól sikerül, úgysem fogja senki sosem elfelejteni, hogy Varsóban a karneváli hangulatú éjszakák, a barokk kertek és a pétervárból exportált birodalmi pompa mellet ott vannak (zárójelben vagy a föld alatt) a pozsonyi lakótelepek és a pesti zsidónegyed is. Szóval van genius loci, csak egy picit összetett. Vagy inkább nagyon.
Az a tény, hogy a krakkói óvárosban könnyebb olcsó sört inni, mint az alternatív művésznegyed Kazimierzben, azt jelzi, hogy a zsidóváros felett bizony csúnyán eljárt a trendi hőskor, és friss újdonságból a szokásos turistaügymenet részévé vált. De sebaj, ugyanis pár éve a legkúlabb látványosságnak már úgyis az egykori kommunista mintaváros, Nowa Huta számít.
Nowa Huta a szó szoros értelmében mintaváros ugyanis. A szomszédos vasművek dolgozóinak lakhelye először önálló városnak lett megálmodva, a burzsoá Krakkó ellensúlyaként, utóbb csupán önálló városrész lett belőle. Tiszta területre (pontosabban: a földdel egyenlővé tett Mogila falu és kiváló termőföld helyére) épült és meg kívánta valósítani az ideális város eszményét. Az alaprajz szigorú zártsága és szimmetriája barokk kerteket és a római Szent Péter teret idézi, a beépítés pedig olyan kis közösségeket igyekezett kialakítani, amelyek azon túl hogy minden felmerülő igényüket helyben kielégíthették (evés, ivás, művelődés -- templomot Nowa Hutára természetesen nem terveztek), hatékonyan figyelhették is egymást. Mivel az építőknek nem kellet meglévő városszerkezethez igazodniuk, tágas és zöld utcákat húztak, ami miatt Huta a mai napig Krakkó legzöldebb területe: a nyári kánikula itt a legelviselhetőbb egész Krakkóban. A nagyszabású terveknek természetesen csak egy része valósult meg, a moszkvai Lomonoszov egyetemet vagy a varsói kultúrpalotát idéző pártház vagy a szálloda már nem készült el.
Az épületek természetesen szocialista-realista stílusban épültek, és ma egyre többet hallani arról, hogy nem csupán jó minőségűek, de bizonyos esztétikai értéket is hordoznak, csupán ki kéne festeni a homlokzatokat... a homlokzatokról még annyit, hogy amellett, hogy állítólag géppuskafészkek is el vannak rejtve mögöttük, számtalan építészeti stílus elemeit felhasználva játékos stílusparádét mutatnak be: reneszánsz, barokk, ókori és még lengyel népi megoldásokat is látunk, persze csak ha jól kinyitjuk a szemünket -- mert végső soron persze szocreál erődépítészetről van szó.
A lakónegyed és az acélművel építését a későbbi lakók és dolgozók végezték (ajánlott: Andrzej Wajda: A márványember c. filmje); Szocialista mintaemberként Nowa Hután lakni egyszerre volt kiváltságos és lenézett dolog; a mintaváros pedig a kilencevenes évekre szépen elszlömösödött, és a város egyik rossz hírű negyedévé vált. Csakhogy a vasművek tönkrementek, a kommunisták eltűntek, és a város újból kezdte feldedezni a kerületet, főleg az olcsó lakások és kellemes környezet miatt. Mert ugyan a Huta helyén álló falvakat ledózerolták, de maradt még a környéken jócskán erdő, tó, faházikós falu és gótikus kolostor. Pár lelkes aktivista elkezdte újra felépíteni a telep imázsát: plakátpályázat, színházi előadás, szoborpályázat; aminek meg is lett az eredménye. Az épületek jó részét védetté nyilvánították, a városi múzeum pedig megnyitotta Nowa Hutai részlegét. Jellemző a negyed új filozófiájára, hogy a várakozásokkal ellentétben a múzeum nem a kommunista múlttal foglalkozik, hanem az azt megelőző 1000 év történetével -- de persze a szocreál várostervezés és Nowa Hutai hadiállapot iránt érdeklődők is találnak kedvükre való anyagot. Az egyébként egyszerű múzeumban érdemes beszédbe elegyedni a dolgozókkal, az igazán izgalmas dolgokat tőlük lehet megtudni. Például azt, hogy a főutca díszéül szolgáló óriási Lenin szobrot a rendszerváltást követően egy svéd milliomos megvette, aztán füves cigit tett a szájába, kifúrta a fülét és berakta a házi vidámparkjába...
Huta tehát nagy reményekkel tekint a jövő felé, de jó ideig még a kommunizmus lehelletét is érezhetjük -- mindenképpen érdemes kipróbálni valamelyik eszpresszót vagy tejbárt és megcsodálni a korhű enteriőröket. Turistahadak még nincsenek, de a leleményes idegenvezetők már szerveznek ide is túrát, természetesen trabanton. Még 10-15 év, és jöhetnek a hetvenes évek lakótelepei is!
Gusztustalan az idő és ilyenkor különösen fáj, hogy nem tud úgy nap eltelni, hogy ne érintsem legalább háromszor a Ryneket. A székesgyház vörös téglája a köd alatt csak szürke, a vizes galambok felszállás közben rám fröcskölik a madárpestist, a barmok meg még etetik is ezeket a szárnyas patkányokat (amúgy van egy legenda, ami szerint valami boszorkány vagy a sárkány galambbá változtatta valamelyik Jagelló lovagjait, és a visszaalakítást feltételhez kötötte...mondanom sem kell hogy nem teljesült).
Kezdem értékelni, hogy Budapesten nincs főtér, Varsóban nincs gótikus kamenyica, és olyan ronda minden hogy nemkár újat építeni helyette. Szép a tradíció meg a régiség, de néha rátelepszik az ember fejére és nem hagy mást szóhoz jutni... Ha van egy szabad napon Krakkóban, akkor mindenképpen megyek valahova, mert annyi mindent kéne még látni. Varsóban ezt nem érzem (Pesten sem). Az sem utolsó szempont, szerintem, hogy városépítészeti szempontból is durván szívja el a centrum az erőforrásokat, ha kimászunk a régi "körütakon" túlra vagy neagyj'isten a sínek túloldalára, a békebeli hangulatnak nyoma sem marad, csak a por meg a szocreál unalom.
Szerintem mindig érdekes, hogy mit gondolnak a magyarokról mások népek képviselői.
A lengyelekkel ugye két jó barát vagyunk, ami ugyan igaz (egyszerűen tényleg kedveli az átlagos lengyel a magyarokat), ennek oka viszont elég rejtélyes. A pár közös király meg a számos történelmi párhuzam (?) azért mégsem lehet kielégítő magyarázat; talán inkább arról van szó, hogy amiért nem vagyunk szomszédok, viszonylag kevés lehetőségünk van összeveszni, politikailag vagy futbalmeccseügyileg, mondjuk.
Az is elég érdekes, hogy Magyarországról valami teljesen irreális kép él sokak lengyelben: vidám, és laza ország vagyunk, mediterránba hajlóan remek időjárással, irigylésre méltó gazdasági helyzettel. Pesten viszont alig járt valaki, vagy ha igen, akkor utoljára a kilencvenes évek közepén, azóta meg leginkább Hajdúszoboszlón, vagy átutazóban Horvátország felé. A világhírű borainknak és konyhánknak sincs túl nagy híre, a pálinkáról is csak homályos elképzeléssel rendelkezik a többség.
Összességében tehát azért pozitív a kép; ezért különösen izgalmas Krzysztof Vargát olvasni, akitől aztán megkapja szerencsétlen országunk a magáét. A félig magyar lengyel író Varsóban él, de jól ismeri hazánkat, Turulpörkölt című könyvében végig is kalauzolja rajta az olvasókat, keresztül-kasul-történelmileg-kulturálisan. A rendkívül szórakoztató félig önéletrajzi, félig tény-irodalom könyv azzal sokkol igazán, hogy úgy írja le az egyébként unalomig ismert részleteket, hogy azt kívülről szemléli. A magyar nem nála mi hanem ők, de ettől még Varga bizony nagyon is magyar.
Mint ahogy az Autoportret című folyóiratban megjelent interjúban meséli a szerző, benne is megtalálható a magyarokra jellemző melankolikus vonás. Varsóban, annak ellenére hogy „csúnya”, jól érzi magát, míg Pesten (minden szépsége ellenére) rátör a megmagyarázhatatlan depresszió. A lengyelek által annyit emlegetett déli időjárás szerinte nem az Adria napfényes derűje, hanem inkább fülledt, száraz, pusztai hőség. Ezért Varga amint teheti, autóba ül és lemegy a Hortobágyra, hogy elgondolkozzon a magyarság létezésének értelmén.
Véleménye szerint ugyanis eltűnőben vagyunk, és érezzük is, hogy a szláv tengerben hosszú távon fel fogunk oldódni. Emiatt a városaink megálltak a fejlődésben a XIX. század végén; sőt: Pest ma is fogy; mi pedig bezárkózunk saját nyelvünkbe és kultúránkba, valamint a mérhetetlen zabálásba és ivásba. De legalább, Magyarországon az ember jobban el tud gondolkodni azon, hogy mi keresnivalója van a világban vagy közép-európában… Bár, ennek az erős gondolkodásnak általában rossz vége van, például a magyarok különösen nagy öngyilkosságra való hajlama (Vargának erre van egy meglehetősen merész „genetikai” teóriája, miszerint kétezer éve Ázsiában „valami hiba történt”)
Nos mit mondjunk? Krzysztof Vargában éppen az a kellemetlen, hogy kínosan jól ismeri Magyarországot, és megfigyelései pontosak. A levont következtetésekkel azonban már nem muszáj egyet értenünk, szerintem például Pest nem is annyira döglött, mint amilyennek szeretné az látni/láttatni. Az mindenesetre fontos, hogy a „lengyelmagyar-kétjóbarát”-on kívül ilyen, a dolgokban mélyebbre ásó megszólalásokat is lehet olvasni a két nép viszonyáról; bár Varga éppen arról beszél, hogy „testvérnépekről beszélni nem igazán helytálló”. Mindenestre érdemes figyelni arra, amiket mond, talán nemsokára a könyvére is sort kerítünk.
Egy hideg januári vasárnapon nincs is jobb program, mint megtekinteni Krakkóban a Nemzeti Múzeum állandó tárlatát! Szubjektív séta és élménybeszámoló következik.
A lengyel századelő ugyanis híresen jó termést hozott a kultúra majd’ minden területén, így a krakkói Młoda Polska (Fiatal Lengyelország) festői is jobbnál jobb képeket festettek. Itt van rögtön a két óriás, Wyspiański és Mehoffer. Már terv alakjukban is impozáns üvegablakaik itt vannak kiállítva; Wyspiański képei egész egyszerűen lángolnak, míg Mehoffer rajzai nyugodtak, a szecessziós virágburjánzás alól kivillan a középkor harmóniája és szabályossága. A fryburgi katedrálisba tervezett Szent Katalin és Szent Barbara ablakok egyszerre mesélnek történetet és nyűgöznek le öncélú dekorativitásukkal.
Azután itt van még az egyik legérdekesebb krakkói szimbolista, Jacak Malczewski, akinek a képein a bibliai és a mitikus idő a lengyel vidék tájaira költözik; ugyanez történik a portrékon és az önarcképeken is. Természetesen az ő képein is feltűnik Felix Jasieński, a város mecénása és a „japán járvány” elterjesztője.
Itt van aztán Wojciech Weiss is, aki a századvégi dekadens hangulatért felel:
Nem hiányozhat a „japánkodás” sem, ezért Pankiewicz és Kamocki felel, utóbbi fametszetekre emlékeztető tájképeivel:
És végül, a tárlat egyik ikonikus képe, Olga Boznańska Krizanténos Kislánya:
