Krzysztof Varga az öngyilkos magyarokról és a lengyel-magyar barátságról

Szerintem mindig érdekes, hogy mit gondolnak a magyarokról mások népek képviselői.

A lengyelekkel ugye két jó barát vagyunk, ami ugyan igaz (egyszerűen tényleg kedveli az átlagos lengyel a magyarokat), ennek oka viszont elég rejtélyes. A pár közös király meg a számos történelmi párhuzam (?) azért mégsem lehet kielégítő magyarázat; talán inkább arról van szó, hogy amiért nem vagyunk szomszédok, viszonylag kevés lehetőségünk van összeveszni, politikailag vagy futbalmeccseügyileg, mondjuk.

Az is elég érdekes, hogy Magyarországról valami teljesen irreális kép él sokak lengyelben: vidám, és laza ország vagyunk, mediterránba hajlóan remek időjárással, irigylésre méltó gazdasági helyzettel. Pesten viszont alig járt valaki, vagy ha igen, akkor utoljára a kilencvenes évek közepén, azóta meg leginkább Hajdúszoboszlón, vagy átutazóban Horvátország felé. A világhírű borainknak és konyhánknak sincs túl nagy híre, a pálinkáról is csak homályos elképzeléssel rendelkezik a többség.

Összességében tehát azért pozitív a kép; ezért különösen izgalmas Krzysztof Vargát olvasni, akitől aztán megkapja szerencsétlen országunk a magáét. A félig magyar lengyel író Varsóban él, de jól ismeri hazánkat, Turulpörkölt című könyvében végig is kalauzolja rajta az olvasókat, keresztül-kasul-történelmileg-kulturálisan. A rendkívül szórakoztató félig önéletrajzi, félig tény-irodalom könyv azzal sokkol igazán, hogy úgy írja le az egyébként unalomig ismert részleteket, hogy azt kívülről szemléli. A magyar nem nála mi hanem ők, de ettől még Varga bizony nagyon is magyar.

Mint ahogy az Autoportret című folyóiratban megjelent interjúban meséli a szerző, benne is megtalálható a magyarokra jellemző melankolikus vonás. Varsóban, annak ellenére hogy „csúnya”, jól érzi magát, míg Pesten (minden szépsége ellenére) rátör a megmagyarázhatatlan depresszió. A lengyelek által annyit emlegetett déli időjárás szerinte nem az Adria napfényes derűje, hanem inkább fülledt, száraz, pusztai hőség. Ezért Varga amint teheti, autóba ül és lemegy a Hortobágyra, hogy elgondolkozzon a magyarság létezésének értelmén.

Véleménye szerint ugyanis eltűnőben vagyunk, és érezzük is, hogy a szláv tengerben hosszú távon fel fogunk oldódni. Emiatt a városaink megálltak a fejlődésben a XIX. század végén; sőt: Pest ma is fogy; mi pedig bezárkózunk saját nyelvünkbe és kultúránkba, valamint a mérhetetlen zabálásba és ivásba. De legalább, Magyarországon az ember jobban el tud gondolkodni azon, hogy mi keresnivalója van a világban vagy közép-európában… Bár, ennek az erős gondolkodásnak általában rossz vége van, például a magyarok különösen nagy öngyilkosságra való hajlama (Vargának erre van egy meglehetősen merész „genetikai” teóriája, miszerint kétezer éve Ázsiában „valami hiba történt”)

Nos mit mondjunk? Krzysztof Vargában éppen az a kellemetlen, hogy kínosan jól ismeri Magyarországot, és megfigyelései pontosak. A levont következtetésekkel azonban már nem muszáj egyet értenünk, szerintem például Pest nem is annyira döglött, mint amilyennek szeretné az látni/láttatni. Az mindenesetre fontos, hogy a „lengyelmagyar-kétjóbarát”-on kívül ilyen, a dolgokban mélyebbre ásó megszólalásokat is lehet olvasni a két nép viszonyáról; bár Varga éppen arról beszél, hogy „testvérnépekről beszélni nem igazán helytálló”. Mindenestre érdemes figyelni arra, amiket mond, talán nemsokára a könyvére is sort kerítünk.