építészet 3: Nowa Huta

Az a tény, hogy a krakkói óvárosban könnyebb olcsó sört inni, mint az alternatív művésznegyed Kazimierzben, azt jelzi, hogy a zsidóváros felett bizony csúnyán eljárt a trendi hőskor, és friss újdonságból a szokásos turistaügymenet részévé vált. De sebaj, ugyanis pár éve a legkúlabb látványosságnak már úgyis az egykori kommunista mintaváros, Nowa Huta számít.

Nowa Huta a szó szoros értelmében mintaváros ugyanis. A szomszédos vasművek dolgozóinak lakhelye először önálló városnak lett megálmodva, a burzsoá Krakkó ellensúlyaként, utóbb csupán önálló városrész lett belőle. Tiszta területre (pontosabban: a földdel egyenlővé tett Mogila falu és kiváló termőföld helyére) épült és meg kívánta valósítani az ideális város eszményét. Az alaprajz szigorú zártsága és szimmetriája barokk kerteket és a római Szent Péter teret idézi, a beépítés pedig olyan kis közösségeket igyekezett kialakítani, amelyek azon túl hogy minden felmerülő igényüket helyben kielégíthették (evés, ivás, művelődés -- templomot Nowa Hutára természetesen nem terveztek), hatékonyan figyelhették is egymást. Mivel az építőknek nem kellet meglévő városszerkezethez igazodniuk, tágas és zöld utcákat húztak, ami miatt Huta a mai napig Krakkó legzöldebb területe: a nyári kánikula itt a legelviselhetőbb egész Krakkóban. A nagyszabású terveknek természetesen csak egy része valósult meg, a moszkvai Lomonoszov egyetemet vagy a varsói kultúrpalotát idéző pártház vagy a szálloda már nem készült el.

Az épületek természetesen szocialista-realista stílusban épültek, és ma egyre többet hallani arról, hogy nem csupán jó minőségűek, de bizonyos esztétikai értéket is hordoznak, csupán ki kéne festeni a homlokzatokat... a homlokzatokról még annyit, hogy amellett, hogy állítólag géppuskafészkek is el vannak rejtve mögöttük, számtalan építészeti stílus elemeit felhasználva játékos stílusparádét mutatnak be: reneszánsz, barokk, ókori és még lengyel népi megoldásokat is látunk, persze csak ha jól kinyitjuk a szemünket -- mert végső soron persze szocreál erődépítészetről van szó.

A lakónegyed és az acélművel építését a későbbi lakók és dolgozók végezték (ajánlott: Andrzej Wajda: A márványember c. filmje); Szocialista mintaemberként Nowa Hután lakni egyszerre volt kiváltságos és lenézett dolog; a mintaváros pedig a kilencevenes évekre szépen elszlömösödött, és a város egyik rossz hírű negyedévé vált. Csakhogy a vasművek tönkrementek, a kommunisták eltűntek, és a város újból kezdte feldedezni a kerületet, főleg az olcsó lakások és kellemes környezet miatt. Mert ugyan a Huta helyén álló falvakat ledózerolták, de maradt még a környéken jócskán erdő, tó, faházikós falu és gótikus kolostor. Pár lelkes aktivista elkezdte újra felépíteni a telep imázsát: plakátpályázat, színházi előadás, szoborpályázat; aminek meg is lett az eredménye. Az épületek jó részét védetté nyilvánították, a városi múzeum pedig megnyitotta Nowa Hutai részlegét. Jellemző a negyed új filozófiájára, hogy a várakozásokkal ellentétben a múzeum nem a kommunista múlttal foglalkozik, hanem az azt megelőző 1000 év történetével -- de persze a szocreál várostervezés és Nowa Hutai hadiállapot iránt érdeklődők is találnak kedvükre való anyagot. Az egyébként egyszerű múzeumban érdemes beszédbe elegyedni a dolgozókkal, az igazán izgalmas dolgokat tőlük lehet megtudni. Például azt, hogy a főutca díszéül szolgáló óriási Lenin szobrot a rendszerváltást követően egy svéd milliomos megvette, aztán füves cigit tett a szájába, kifúrta a fülét és berakta a házi vidámparkjába...

Huta tehát nagy reményekkel tekint a jövő felé, de jó ideig még a kommunizmus lehelletét is érezhetjük -- mindenképpen érdemes kipróbálni valamelyik eszpresszót vagy tejbárt és megcsodálni a korhű enteriőröket. Turistahadak még nincsenek, de a leleményes idegenvezetők már szerveznek ide is túrát, természetesen trabanton. Még 10-15 év, és jöhetnek a hetvenes évek lakótelepei is!

kifakadás

Gusztustalan az idő és ilyenkor különösen fáj, hogy nem tud úgy nap eltelni, hogy ne érintsem legalább háromszor a Ryneket. A székesgyház vörös téglája a köd alatt csak szürke, a vizes galambok felszállás közben rám fröcskölik a madárpestist, a barmok meg még etetik is ezeket a szárnyas patkányokat (amúgy van egy legenda, ami szerint valami boszorkány vagy a sárkány galambbá változtatta valamelyik Jagelló lovagjait, és a visszaalakítást feltételhez kötötte...mondanom sem kell hogy nem teljesült).

Kezdem értékelni, hogy Budapesten nincs főtér, Varsóban nincs gótikus kamenyica, és olyan ronda minden hogy nemkár újat építeni helyette. Szép a tradíció meg a régiség, de néha rátelepszik az ember fejére és nem hagy mást szóhoz jutni... Ha van egy szabad napon Krakkóban, akkor mindenképpen megyek valahova, mert annyi mindent kéne még látni. Varsóban ezt nem érzem (Pesten sem). Az sem utolsó szempont, szerintem, hogy városépítészeti szempontból is durván szívja el a centrum az erőforrásokat, ha kimászunk a régi "körütakon" túlra vagy neagyj'isten a sínek túloldalára, a békebeli hangulatnak nyoma sem marad, csak a por meg a szocreál unalom.

Krzysztof Varga az öngyilkos magyarokról és a lengyel-magyar barátságról

Szerintem mindig érdekes, hogy mit gondolnak a magyarokról mások népek képviselői.

A lengyelekkel ugye két jó barát vagyunk, ami ugyan igaz (egyszerűen tényleg kedveli az átlagos lengyel a magyarokat), ennek oka viszont elég rejtélyes. A pár közös király meg a számos történelmi párhuzam (?) azért mégsem lehet kielégítő magyarázat; talán inkább arról van szó, hogy amiért nem vagyunk szomszédok, viszonylag kevés lehetőségünk van összeveszni, politikailag vagy futbalmeccseügyileg, mondjuk.

Az is elég érdekes, hogy Magyarországról valami teljesen irreális kép él sokak lengyelben: vidám, és laza ország vagyunk, mediterránba hajlóan remek időjárással, irigylésre méltó gazdasági helyzettel. Pesten viszont alig járt valaki, vagy ha igen, akkor utoljára a kilencvenes évek közepén, azóta meg leginkább Hajdúszoboszlón, vagy átutazóban Horvátország felé. A világhírű borainknak és konyhánknak sincs túl nagy híre, a pálinkáról is csak homályos elképzeléssel rendelkezik a többség.

Összességében tehát azért pozitív a kép; ezért különösen izgalmas Krzysztof Vargát olvasni, akitől aztán megkapja szerencsétlen országunk a magáét. A félig magyar lengyel író Varsóban él, de jól ismeri hazánkat, Turulpörkölt című könyvében végig is kalauzolja rajta az olvasókat, keresztül-kasul-történelmileg-kulturálisan. A rendkívül szórakoztató félig önéletrajzi, félig tény-irodalom könyv azzal sokkol igazán, hogy úgy írja le az egyébként unalomig ismert részleteket, hogy azt kívülről szemléli. A magyar nem nála mi hanem ők, de ettől még Varga bizony nagyon is magyar.

Mint ahogy az Autoportret című folyóiratban megjelent interjúban meséli a szerző, benne is megtalálható a magyarokra jellemző melankolikus vonás. Varsóban, annak ellenére hogy „csúnya”, jól érzi magát, míg Pesten (minden szépsége ellenére) rátör a megmagyarázhatatlan depresszió. A lengyelek által annyit emlegetett déli időjárás szerinte nem az Adria napfényes derűje, hanem inkább fülledt, száraz, pusztai hőség. Ezért Varga amint teheti, autóba ül és lemegy a Hortobágyra, hogy elgondolkozzon a magyarság létezésének értelmén.

Véleménye szerint ugyanis eltűnőben vagyunk, és érezzük is, hogy a szláv tengerben hosszú távon fel fogunk oldódni. Emiatt a városaink megálltak a fejlődésben a XIX. század végén; sőt: Pest ma is fogy; mi pedig bezárkózunk saját nyelvünkbe és kultúránkba, valamint a mérhetetlen zabálásba és ivásba. De legalább, Magyarországon az ember jobban el tud gondolkodni azon, hogy mi keresnivalója van a világban vagy közép-európában… Bár, ennek az erős gondolkodásnak általában rossz vége van, például a magyarok különösen nagy öngyilkosságra való hajlama (Vargának erre van egy meglehetősen merész „genetikai” teóriája, miszerint kétezer éve Ázsiában „valami hiba történt”)

Nos mit mondjunk? Krzysztof Vargában éppen az a kellemetlen, hogy kínosan jól ismeri Magyarországot, és megfigyelései pontosak. A levont következtetésekkel azonban már nem muszáj egyet értenünk, szerintem például Pest nem is annyira döglött, mint amilyennek szeretné az látni/láttatni. Az mindenesetre fontos, hogy a „lengyelmagyar-kétjóbarát”-on kívül ilyen, a dolgokban mélyebbre ásó megszólalásokat is lehet olvasni a két nép viszonyáról; bár Varga éppen arról beszél, hogy „testvérnépekről beszélni nem igazán helytálló”. Mindenestre érdemes figyelni arra, amiket mond, talán nemsokára a könyvére is sort kerítünk.

Festészet: Századfordulós séta a Nemzeti Múzeumban

Egy hideg januári vasárnapon nincs is jobb program, mint megtekinteni Krakkóban a Nemzeti Múzeum állandó tárlatát! Szubjektív séta és élménybeszámoló következik.

A lengyel századelő ugyanis híresen jó termést hozott a kultúra majd’ minden területén, így a krakkói Młoda Polska (Fiatal Lengyelország) festői is jobbnál jobb képeket festettek. Itt van rögtön a két óriás, Wyspiański és Mehoffer. Már terv alakjukban is impozáns üvegablakaik itt vannak kiállítva; Wyspiański képei egész egyszerűen lángolnak, míg Mehoffer rajzai nyugodtak, a szecessziós virágburjánzás alól kivillan a középkor harmóniája és szabályossága. A fryburgi katedrálisba tervezett Szent Katalin és Szent Barbara ablakok egyszerre mesélnek történetet és nyűgöznek le öncélú dekorativitásukkal.

Azután itt van még az egyik legérdekesebb krakkói szimbolista, Jacak Malczewski, akinek a képein a bibliai és a mitikus idő a lengyel vidék tájaira költözik; ugyanez történik a portrékon és az önarcképeken is. Természetesen az ő képein is feltűnik Felix Jasieński, a város mecénása és a „japán járvány” elterjesztője.

Itt van aztán Wojciech Weiss is, aki a századvégi dekadens hangulatért felel:

Nem hiányozhat a „japánkodás” sem, ezért Pankiewicz és Kamocki felel, utóbbi fametszetekre emlékeztető tájképeivel:

És végül, a tárlat egyik ikonikus képe, Olga Boznańska Krizanténos Kislánya:





(folytatás itt)

Festészet: S.I. Witkiewicz portréfestő vállalat

Valamiért a lengyel századforduló kultúrájában az európai átlagnál is több polihisztort, több művészeti ágban is tevékenykedő alkotót találunk. Stanisław Ignacy Witkiewicz, alias Witkacy, az egyik kultikus figurája a korszaknak.

Szerteágazó tehetségét a szintén polihisztor apja különös nevelési elvinek is köszönheti: a hírneves építész és festő úgy gondolta, hogy a fiának a szervezett oktatás csak megárt, ezért inkább rangos művészekre, feleségére és magára vette a feladatot, hogy felébressze a kis Staśban a művészet iránti szeretet. Ez kétségkívül sikerült, a gyermekből nyitott, kreatív és független személyiség vált. Fiatalkorát utazgatással és rendszertelen, ám rangos mesterektől való tanulással töltötte; majd beáll Péterváron tisztnek a cári hadseregbe. Oroszország más, mint a kisvárosias Krakkó, a kedélyes iszogatás helyett itt Witkiewiczet orgiák, ópium, és nem utolsósorban a front várja. A művész megsebesül, és visszatérve Lengyelországba megalkotja a csak rá jellemző sajátos stílust, amely a Tiszta formáról szóló elméletén alapul.

Szerelmi tragédiák és egy házasság után Witkacy döntő lépésre szánja el magát: megfesti utolsó önarcképét a Halálraítélt utolsó cigarettája címmel, majd befejezi a festést. Az okok között szerepel egy meglehetősen prózai is: nincs pénze.

Hogy valamiből mégis megéljen, megalapítja a S.I.Witkieicz portréfestő vállalatot. A triviális ötlet valójában egy hatalmas művészeti projekt, amelyben a művész nemhogy kiárusítja, hanem új szintekre emeli a művészetét. Lássunk egy rész a cég szabályzatából:

Mottó: A ügyfélnek elégedettnek kell lennie. Félreértés kizárva.

§2. Az ügyfél részéről bármiféle kritika kizárt. A portré az ügyfélnek nem kell hogy tetsszen, de a Vállalat nem engedélyezi a legkisebb kifogást sem, hacsak arra külön engedély nem ad. Ha a Vállalat megengedné magának a luxust, hogy meghallgassa az ügyfelek véleményét, már réges-régen megőrült volna….A Vállalat idegeit is kímélni kell ugyanis, tekintettel a végzett munka hallatlan nehézségére.

§6. A női portrék fedetlen nyakkal és vállakkal harminc százalékkal drágábbak. Minden kar a teljes ár harminc százalékába kerül. Ami az egész alakos portrékat illeti – ár megegyezés szerint.

§8. A technika kevert: szén, kréta, ceruza és pasztell. Minden technikai kifogás tilos, csakúgy mint a javítások kérése.

§14. Az alku és a váltóval fizetés kizárt. Tekintettel az így is alacsony árakra, kedvezmény kérése sem kívánatos. A munka megkezdése előtt az ügyfél az ár egyharmadát köteles kifizetni előlegként.

Varsó, 1928.

S.I. Witkiewicz vállalat

Az alacsony árakról még annyit, hogy egy átlagos portré ára 300 zloty körül volt, ami akkoriban egy nem is olyan rossz havi fizetésnek felelt meg. Ennek ellenére a vállalkozás beindult, a becslések szerint Witkacy több mint 7000 portrét rajzolt – ezek egy jó része elveszett. Az ár függött attól is, hogy milyen típusú portrét kíván az ügyfél. Az A kategória ( a legdrágább) a realisztikus portrét jelenti, amely mögött azonban még jól megférnek az egzotikus hátterek; a B típuson már látszanak bizonyos pszichológiai jellegzetességek. A C típusú portré sajátossága, hogy a művész a munka megkezdése előtt különböző drogokat vesz be, amelyek segítségével meg tudja közelíteni a tiszta forma ideálját. Ezt a típust főleg barátoknak készíti. Witkacy szerteágazó kísérleteket folytatott a kábítószerekkel; ezt nem csak későbbi könyvében dokumentálja, de munkáin is: minden portrén fel van tüntetve a kép típusa mellet (TypA, tC, stb) az éppen használt anyag, és az esetleges kiegészítők (pyfko=sör, herb=tea, Cof=kávé, az elszívott cigaretták száma). Így válik a részeg/bedrogozott festés tudományos kísérletté és művészi akcióvá. Egyébként nem véletlenül tiltja a szabályzat a reklamálást: a valóság hű megragadás időnként például azzal jár, hogy a modell teste egy rózsaszínű pénisszé válik a képen. A Witkacy-portrék első látásra felismerhető, semmivel sem összetéveszthető képek, amelyek sokkal inkább a művészről szólnak, mint a modellről. Az kevert technika síkokra bontja a képet, és az arckép előtt/mögött/alatt rendszerint W. belső világába ütközünk, amellyel kapcsolatban (mint már elmondtuk) fenntartja magának a jogot, hogy ne tetsszen a nézőnek. Witkacy szerint a század elején az egyetlen kiút a művészetbe való menekülés, csakhogy a ennek a menekülésnek az eredménye csöbörből vödörbe: a rémisztő kintet W. egy még rémisztőbb bentre cseréli…