egy kis kultúra -- egy nagy múzeum

Minden fővárosban van Nagy Galéria, tehát Varsóban is. Mivel úgyis esik az eső (jó indok, non-stop esik), úgy döntöttem ideje megnézni, mit tud nyújtani a a lengyel festészet a túlhajszolt városi életbe belefáradt látogatónak. Lássuk tehát: Varsói Nemzeti Múzeum.

Először is: haaaatalmas, funkcionalista épületet. Vagyis, szürke és fenyegető betontömböt. Az alaprajz egy hatalmas, négyágú E-betű, a főbejárat hatalmas vaskerítésen és 1984-stílusu belső udvaron keresztül közelíthető meg. Persze nekem azért még tetszik. A harmincas években épült, előtte a múzeum elődje az egyetemen lakott, aztán a 20-as évekre már volt saját épület, ami persze lebombáztak.

Nem csak a régi épület pusztult el, hanem a gyüjtemény jó része is. Vagy elvándorolt Németországba. A háború alatt a múzeum leginkább azzal foglalkozott, hogy dokumentálja: mi nincs meg. Az újjáépítés során szép lassan visszavándoroltak a művek is, sőt egy kicsit több is: négyszeresére sikerült felduzzasztani a kollekciót a háborút előttihez képest. Így ma már megint van minden, lengyel és európai festészet egyaránt, ókor, középkor, satöbbi.

Az épület belseje nem túl meglepő, klasszikus múzeum-elrendezés: nagy előcsarnok, díszlépcső, tágas termek. Sok márvány, sok dívány.

A legizgalmasabb rész persze a Faras-gyüjtemény. A hatvanas években az Asszuáni gát építése miatt nagyszabású régészeti kutatások folytak, és a lengyel régészek Núbiában VI. századi keresztény templomokra bukkantak. A leletekek elosztották a résztvevő országok között, így 72 óta Varsóban van Európa legnagyobb afrikai keresztény gyüjteménye. Főleg freskókról van szó, amiken izgalmas módon keveredik az egyiptomi, a görög és a bizánci tradíció. Vidám, nagyszemű alakok, arányosan, finoman megrajzolva; nyoma sincs sem az ikonok későbbi komorságának, sem a kora középkor aránytalan figuráinak.

Ezek után átsétálva a középkori részbe kisebbfajta sokkban lesz részünk: színorgia, burjánzó gótika, vérfürdő. Innen a Szent Barbara vértanúhalálát bemutató oltár híresült el, nem hiába: tényleg durva.

A XIX. századi lengyel művészet is izgalmas persze, monumentális csatajelentből és mitológiai seregszemléből igazán nincsen hiány. Álljon itt példának Henryk Siemiradzki vásznáról egy részlet:


A századforduló (szintén szuper-érdekes) után menetrendszerűen megtekinthető az összes XX. századi irányzat lengyel változata; nekem persze a legjobban a jaj de vörösre festett teremben található szocreál tárlat tetszett. Íme, a disznópásztornő, háttérben a Tejbár című festménnyel.


És végül egy praktikus infó: szombaton a belépés ingyenes, fényképezni pedig szabad (bez flaszky).